Tisztelt Erzsébet Asszony, kedves jelenlévők. Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy köszönthetem körünkben azt a nőt, anyát, újságírót, írót, szerkesztőt, Pulitzer-díjast, aki az írásaival a mai rohanó világunkban egy percre megállít bennünket. Még belegondolni is szédületes, hogy az elmúlt másfél-két évtized micsoda információs robbanást hozott. A tömegkommunikációs csatornákon – rádión, televízión, újságokon keresztül – valósággal áradnak felénk a hírek a világ minden szegletéből. Nem is beszélve az internetről, amelyen gombamód szaporodnak az on-line újságok, hírportálok, sőt rádió- és tévécsatornák is. A célba vett néző – hallgató - olvasó pedig csak kapkodja a fejét a bábeli zűrzavarban. Azaz, csak kapkodná, ha nem lennének újságírók, akik a hírhalmazból a közember számára is átlátható, érthető, és nem utolsó sorban hasznos információkat állítanának elő. Az internet világában az újságíró igen könnyen jut témához, ám neki is tudnia kell, hogy olvasóját mi érdekli. A jó újságíró azonban nem ül állandóan az asztala előtt, a számítógép monitorjára meredve, hanem jelen van a fontosabb eseményeken, és általában is nyitott szemmel-füllel jár, a legérdekesebb információkra vadászva. Schäffer Erzsébet történetei ilyenek: az életről, a faluról, a pénzről, szerelemről, gyerekekről, unokákról, az emberekről szólnak. Az írónő sokat utazik vonattal, történetei helyszíne sok esetben a vonat, őszinte kíváncsisága, bizalma a találkozások elindítója. A Nők Lapja című hetilap olvasói egészen biztosan ismerik Schäffer Erzsébet írásait, amelyek az Útközben című rovatban jelennek meg. A rövid írások arról vallanak, hogy szerzőjük nyitott szemmel jár a világban. A kis történetekben semmi rendkívüli nem esik meg, legföljebb csak a nyeglén rágógumizó kamasz nem adja át helyét a fáradt tekintetű idős embernek, vagy egy gyerek iskola után tétován tévelyeg a körúton, netán egy szakadt ruhájú kisfiú, nyomorék koldusnak álcázza magát. Egyszóval nem világrengető események az írások témái, hétköznapi, akár velünk is megeshető eset valamennyi. Idézem egyik olvasótól: „Amikor szerdánként kinyitom a Nők Lapját, már évek óta első dolgom végigpörgetni, és ha meglátom ezt a portrét, megnyugszom: megint írt nekem “A Schäffer”. Valamit, ami fontos, ami olyan, mintha levelet kaptam volna a testvéremtől – ha lenne testvérem. “Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – ez a mottója ennek a valaminek, amit én úgy hívunk: megálló. Mert megállít a rohanásban, néha nevetek, de többször bőgök, amikor elolvasom ezeket a kis csodákat. Most írójuk, Schäffer Erzsébet, a Pulitzer-díjas, “pipacsvirágos” újságíró, a Nők Lapja főmunkatársa mesél magáról. Az a nő, asszony, kislány és nagymama egy személyben, aki talán maga sem tudja, de megtanult vágyakozni az után, ami az övé. „Mindenütt, ahol igazság van és nem hamisság, ott jó lenni. De az életünkben ez nem lehet hely függvénye. Biztos, hogy vannak helyek, ahol könnyebb igaznak lenni, ahol olyan a táj, a környezet, hogy hamarabb rá tudsz hangolódni saját magadra, ahol nem kell színt játszanod, önmagad tudsz lenni. S ha önmagadra találsz, le tudod hántani a gyémántokat...mondja és írja Erzsébet. - Gyémánt? – néztem rá. - A szívünkben van egy gyémánt. Mindenki szívében. És ahogy növünk, öregszünk, rárakódik egy vastag héjazat. Amikor aztán az ember tizennyolc, húsz-, harminc- vagy ötvenévesen - ki mikor - elkezdi keresni önmagát, az Istent, az igazságot - valójában ez mind egy -, akkor elkezdi hántani, hámozni a gyémántjáról a héjakat. Nyilván eljutsz olyan helyekre, ahol jól érzed magad, és ahol jól vagy, ott könnyebben megy a hámozás. De mi van, ha nincs rá lehetőséged, hogy helyet keress és változtass az életedben... (...) Nem lehet halogatni, hogy mikor leszek boldog, mert a boldogság ott van benne” „Talán nem minden találkozás okoz örömet, de százból általában csak kettő okoz csalódást” Kettő miatt az ember nem engedheti meg, hogy elveszítse a bizalmát. Az életben talán négy-öt nagy örömben van része az embernek, de apró örömök százával, ezerével adódnak, ezeknek az apró pillanatoknak kell megtanulnunk örülni - vallja Erzsébet. Remélem, hogy nálunk is talál majd egy kis örömet. Ezzel az előadást megnyitom. Galamb Györgyné könyvtárigazgató beköszöntője a rendezvényen